A sarkon van egy ciprusi pékség, ahova reggelente beszagolok, vagy néha veszek is valamit.
Tegnap reggel is így esett, hogy kiválasztottam egy kakaóscsigához hasonlót, épp csak a töltelék ugyanolyan színű volt, mint maga a tészta.
Kérdeztem a pénztárnál, hogy ez édes süti e. A bácsi olyan furán kezdett el bólogatni, hogy már-már attól tartottam, hogy nem is érti a kérdést, csak válaszol. Ám mégsem kérdeztem vissza, mert már beszélgettünk is és azért ettől többre rúgott mindkettőnk angol tudása semhogy ez problémát jelentene...
Rögtön utána bele is haraptam a sütibe, s máris felfogtam, hogy mi volt a bácsi fura arckifejezése. Az édes péksütiről alkotott fogalmam alapjaiban változott meg, ugyanis a töltelék halva(helva) volt, ami egy hihetetlen cukros, szezámmagból készült pépsüti, amiből még egy kis darabot is - a köztudottan nagy édességimádó - apukám napokig eszeget.
Váltani kell
A kedvenc és egyetlen recepciósommal, Michelle-lel rájöttünk, hogy egyáltalán nem értjük egymás mértékegységeit.
Ő ugyanis mindig azzal jön, hogy csak egy stone-nyit szeretne fogyni. Hát ugye, mennyi az? Mondom, hasonlítsa össze valami olyannal, amit tudok is hova tenni.
Nem sikerült.
Gondoltátok volna, hogy van Európán belül olyan, aki nem érti, mi az, hogy centiméter, meg kilogramm?
Ám kezdek rájönni, hogy mivel mi jöttünk az ő országukba, ezért nekünk kell megtanulni, hogy km/h helyett mérföldben, cm helyett inch-ben, liter helyett pintben (még a tejet is, nem csak a sört) mérik.
Ő ugyanis mindig azzal jön, hogy csak egy stone-nyit szeretne fogyni. Hát ugye, mennyi az? Mondom, hasonlítsa össze valami olyannal, amit tudok is hova tenni.
Nem sikerült.
Gondoltátok volna, hogy van Európán belül olyan, aki nem érti, mi az, hogy centiméter, meg kilogramm?
Ám kezdek rájönni, hogy mivel mi jöttünk az ő országukba, ezért nekünk kell megtanulni, hogy km/h helyett mérföldben, cm helyett inch-ben, liter helyett pintben (még a tejet is, nem csak a sört) mérik.
H.S. és R.A.H.
Nem írtam róla korábban, hogy van egy meglepetésem
Babusnak, az én drága Feleségemnek, mert akkor már nem
maradt volna meglepetés. Hiába, én már csak ilyen meglepő
vagyok.
Nem írtam arról sem, hogy annyi idő gondolkodás és
latolgatás után miért éppen most vettem meg
filmzenegyűjteményem eddigi legújabb, de sokáig
legszebb
darabját, az első Gyűrűk Ura lemezt
(ami voltaképpen három lemez).
Sőt még azt sem árultam el Neki sokáig, hogy bármiféle belépőjegyet vettem volna bármiféle hangversenyre. Pedig ez az igazság. Persze kértem, hogy majd kéretőzzön el, meg ne legyen hangolása. Aztán "valahogy" kiderült, hogy koncertre megyünk (Jaj, akkor nem lesz jó a farmerszoknya!) ráadásul az is, hogy hova. Aki nem hallott volna még a Royal Albert Hallról, annak egyenlőre legyen annyi, hogy nagyon szép, nagyon nagy, kör alakú, és mindenféle koncertek, előadások folynak itt. (Egy gyakori kép, de ezek közt is nézegethettek).
A véletlen sodorta elém a koncert hirdetését valahogy novemberben. A Gyűrű Szövetsége zenéje élőben, kivetítéssel. (Egy későbbi koncert hasonló plakátja) Több szinten tátott szájjal ültem az információ előtt. Ilyen létezik!? Filmzene koncerten? Egy konkrét film, nem pedig válogatás? És pont ez a film? És a válasz igen, mindegyik kérdésre. Már akkor sem volt sok hely, de végül december 1-jén megrendeltem a jegyet. Kicsit oldalt, kicsit savanyú, de a mienk, meg különben is. Tudtam, hogy életem egyik legéletreszólóbb koncertje lesz.
És eljött április 14, és az lett. Gyönyörű hely, csodás koncert, Babus a főbejáratnál állva látta meg, hogy mire is érkeztünk, hatalmas, csillogó szemekkel nézett rám, hogy "Tejóég-csaknem!?" Aztán ámulva hallgattuk három órán át a majdnem eredeti felállású együttest. Az a London Philharmonic Orchestra játszott, akiknek Babus egyszer már hangolt - bár ebben a darabban eléggé hálátlanul bánnak a zongorával: amikor megjelennek az orkok, valaki egy adag fémláncot markolva ütögeti a ritmust a húrokon... - továbbá az eléggé lenyűgöző London Voices, akik már közreműködtek 1-2 filmnél, és a The London Oratory School Schola gyermekkara.
Higyjétek el, baromi sokáig tudnám még ragozni, mégiscsak a kedvenc témámról van szó, de már így is részletesebb lett a beszámoló, mint elég lenne. Így hát az helyett, hogy ez a zene Oscar-díjas, hogy a CD melléklete egy 45 oldalas könyvecske, ami tele van kottarészletekkel, hogy a
koncert előtt beszélgetést hallgathattunk végig a Mesterrel, Howard Shore-ral (kis képen a mosolygós, itt egy jobb kép, amilyet én is inkább szeretnék magamról, vagy akkor már a honlap), és így esett, hogy bár éppen az utolsó előtti metrót csíptük el, de mégis került egy aláírás a kis könyvecskémbe, és hogy azt hittem, jövő héten, de igazából 2010 április 24-én megyünk megint, akkor a Két Toronyra, amire már megvan a jegy.
Szóval mindezek helyett csak azt írom, hogy a ritka bejegyzések ellenére jól alakul az életünk idekint, bár hiányoztok, de néha ilyen nagy és hihetetlen dolgokat
élünk át, szóval csendesen, de zajlik az életünk, és még a legnagyobb zsenik is emberek, puha a bőrük, kellemes a kézfogásuk, és olvashatóan írják le a nevüket.
Még 373-at kell aludni...
Babusnak, az én drága Feleségemnek, mert akkor már nem
maradt volna meglepetés. Hiába, én már csak ilyen meglepő
vagyok.
Nem írtam arról sem, hogy annyi idő gondolkodás és
latolgatás után miért éppen most vettem meg
filmzenegyűjteményem eddigi legújabb, de sokáig
legszebbdarabját, az első Gyűrűk Ura lemezt
(ami voltaképpen három lemez).
Sőt még azt sem árultam el Neki sokáig, hogy bármiféle belépőjegyet vettem volna bármiféle hangversenyre. Pedig ez az igazság. Persze kértem, hogy majd kéretőzzön el, meg ne legyen hangolása. Aztán "valahogy" kiderült, hogy koncertre megyünk (Jaj, akkor nem lesz jó a farmerszoknya!) ráadásul az is, hogy hova. Aki nem hallott volna még a Royal Albert Hallról, annak egyenlőre legyen annyi, hogy nagyon szép, nagyon nagy, kör alakú, és mindenféle koncertek, előadások folynak itt. (Egy gyakori kép, de ezek közt is nézegethettek).
A véletlen sodorta elém a koncert hirdetését valahogy novemberben. A Gyűrű Szövetsége zenéje élőben, kivetítéssel. (Egy későbbi koncert hasonló plakátja) Több szinten tátott szájjal ültem az információ előtt. Ilyen létezik!? Filmzene koncerten? Egy konkrét film, nem pedig válogatás? És pont ez a film? És a válasz igen, mindegyik kérdésre. Már akkor sem volt sok hely, de végül december 1-jén megrendeltem a jegyet. Kicsit oldalt, kicsit savanyú, de a mienk, meg különben is. Tudtam, hogy életem egyik legéletreszólóbb koncertje lesz.
És eljött április 14, és az lett. Gyönyörű hely, csodás koncert, Babus a főbejáratnál állva látta meg, hogy mire is érkeztünk, hatalmas, csillogó szemekkel nézett rám, hogy "Tejóég-csaknem!?" Aztán ámulva hallgattuk három órán át a majdnem eredeti felállású együttest. Az a London Philharmonic Orchestra játszott, akiknek Babus egyszer már hangolt - bár ebben a darabban eléggé hálátlanul bánnak a zongorával: amikor megjelennek az orkok, valaki egy adag fémláncot markolva ütögeti a ritmust a húrokon... - továbbá az eléggé lenyűgöző London Voices, akik már közreműködtek 1-2 filmnél, és a The London Oratory School Schola gyermekkara.
Higyjétek el, baromi sokáig tudnám még ragozni, mégiscsak a kedvenc témámról van szó, de már így is részletesebb lett a beszámoló, mint elég lenne. Így hát az helyett, hogy ez a zene Oscar-díjas, hogy a CD melléklete egy 45 oldalas könyvecske, ami tele van kottarészletekkel, hogy a
koncert előtt beszélgetést hallgathattunk végig a Mesterrel, Howard Shore-ral (kis képen a mosolygós, itt egy jobb kép, amilyet én is inkább szeretnék magamról, vagy akkor már a honlap), és így esett, hogy bár éppen az utolsó előtti metrót csíptük el, de mégis került egy aláírás a kis könyvecskémbe, és hogy azt hittem, jövő héten, de igazából 2010 április 24-én megyünk megint, akkor a Két Toronyra, amire már megvan a jegy.Szóval mindezek helyett csak azt írom, hogy a ritka bejegyzések ellenére jól alakul az életünk idekint, bár hiányoztok, de néha ilyen nagy és hihetetlen dolgokat
élünk át, szóval csendesen, de zajlik az életünk, és még a legnagyobb zsenik is emberek, puha a bőrük, kellemes a kézfogásuk, és olvashatóan írják le a nevüket.
Még 373-at kell aludni...
Fény meg hangtechnika
Múlt pénteken jártam azon a helyen, ahol Martyn tartja a kis "muzsikaműhelyt". Erről lesznek majd a kép meg hangfelvételek, vagyis elindultam kis hangmérnőki babérjaim felé. Mint kiderült, gyerekek tanulnak zenét, és gyakorlásképpen zenekarozgatnak kicsit. De ez most inkább könnyűzene volt, gitárokkal, dobokkal, énekesekkel. De jópofa volt, először majd fotók meg videók készülnek, gondoltam, a hangfelvételhez még csak gyakoroljanak egy kicsit. Legközelebb május elején megyek, addig én ötletet gyűjtök, Martyn meg felszerelést...
Újat fedeztem fel!
Az egyik barátnőnk, Anita mesélte, hogy van egy banánfajta, ami nagyon finom megsütve.
S mivel csinálom a 90 napos diétát, ezért kitaláltam, hogy a gyümölcsnap csúcspontja az ez a kaja lehetne... Így is lett.
Ezt a banánfajtát otthon még sosem láttam, s itt sincs mindenhol. Főzőbanánnak hívják a magyarok, vagy fűszerbanánnak.
De máris utánajártam, hogy fel lehet ezt kutatni otthon is... Próbáljátok ki!!!
Csak hosszába és keresztbe elvágod a héjatlan banánt, odateszed serpenyőbe kis olajon sülni. Hamar átsül mindkét oldala, majd a végén kicsit sózod, borsozod és ááhhhhh... nagyon izgi köretnek, vagy magában!!!!!!!!!!
S mivel csinálom a 90 napos diétát, ezért kitaláltam, hogy a gyümölcsnap csúcspontja az ez a kaja lehetne... Így is lett.
Ezt a banánfajtát otthon még sosem láttam, s itt sincs mindenhol. Főzőbanánnak hívják a magyarok, vagy fűszerbanánnak.
De máris utánajártam, hogy fel lehet ezt kutatni otthon is... Próbáljátok ki!!!
Csak hosszába és keresztbe elvágod a héjatlan banánt, odateszed serpenyőbe kis olajon sülni. Hamar átsül mindkét oldala, majd a végén kicsit sózod, borsozod és ááhhhhh... nagyon izgi köretnek, vagy magában!!!!!!!!!!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)