Jelentem, a költözés elsö felvonása, mondhatjuk így, zavartalanul lezajlott. Robi barátunk, akihez a dobozok nagyobb része került, és aki bérelt egy furgont, nagy segítségünkre volt. Végülis egy forduló hozzájuk, egy pedig a köztes lakhelyünkre, Anitához, és meg is voltunk.
Mint azt akkor már tudjátok, 1 teljes hónapot ki kell húznunk, mielőtt beköltözhetünk az új lakhelyünkre. És, csakúgy, mint mi magunk, cuccaink nagy része is "dobozolva van". Azok rendben is vannak, amelyek Robiéknál vannak, szépen halmozva az egyik sarokban, szemközt a sarokfotelunkkal. Azoknak viszont, amik velünk vannak, bizony kicsit nehezebb a sorsa. Maga a szoba elég nekünk és a legszükségesebb holminknak - nem úgy a dobozoknak, amik velünk jöttek. Viszont van egy hatalmas előnye a lakás többi szobájával szemben, és ez az erkély, amire tőlünk ( pontosabban Anitától ) van az egyetlen kijárat. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy csak a "miénk", és a végében jelenleg egy adag kartondoboz meg táska van felhalmozva. Meg pár virág. És néhány túlélő-paradicsompalánta. És még azt is jelenti, hogy pár méterre ott a napsütés, meg az eső, meg az éjszakai hidegek...
Szóval igy vagyunk, mig be nem tudunk költözni a másik lakásba. A jövő héten tudjuk meg, pontosan melyik napon, de különböző okokból őszintén remélem, hogy a dátum legkésőbb október 15 és 19 közé fog esni.
A biztonság kedvéért letakartuk a cuccot kint egy naaagy nejlonnal, de azért csak reménykedjünk...
Probléma
Sajnos baj van a laptopunkkal, és nem tudunk csatlakozni az
internetre. Persze amit lehet, megírom így, mint most, a telefonommal,
és átímélezem a Blogra. De például leveleket így nem tudunk nézni, és
a többi.
internetre. Persze amit lehet, megírom így, mint most, a telefonommal,
és átímélezem a Blogra. De például leveleket így nem tudunk nézni, és
a többi.
Mindenhol jó...
Kaptunk egy levelet a főbérlőnktől július közepén, hogy vissza kell költöznie a lakásba, két hónap időt hagyott, hogy talájunk új helyet.
Úgyhogy nagy keresgélés volt, interneten is, meg aztán fizikailag is. Néztünk lakásokat együtt, külön, nagy gondolkodás volt, hova is költözzunk. És közben jött az ötlet, hogy ha lakótársat keresnénk, fejenként kevesebb összegért szebb és nagyobb helyen élhetnénk. Szóval már két hálószobás lakások után (is) kutatva jutottunk el ehhez a kis lakáshoz, amihez kis kert is van, és tündéri az egész, főleg a konyha-étkező, amilyenünk még soha, de soha nem volt. De még ez sem minden, van egy hátsó (teljesen sajátnak mondható) udvar/kert.
Miután mindannyian megnéztük, úgy döntöttünk, aláírjuk a szerződést. Kaptunk nyomtatványt meg cetliket, fizettünk is már, és a fényképeinket is lefénymásolták.
Sajnos nagy verseny volt ez meg egy másik lakás között. Babus egyik munkatársa tudott volna kiadó helyet, a saját régi lakásába mehettünk volna. Rettentő sok munka lett volna vele, festéstől és favágástól kezdve, aminek a végén kis földi Paradicsom vált volna belőle. De sajnos olyan messze van, hogy már vonattal kellene járni, és bizony azok ritkábban és nem olyan későig járnak, mint ami nekem még beférne. Úgyhogy kicsit fájó szívvel, de le kellett mondanunk róla, pedig a környék olyan volt, hogy jobbat kívánni sem.
Szóval költözünk, mégpedig a hétvégén, sikerült a vasárnapot kivenni. Hisz letelik a két hónap, amit a főbérlő adott. Kedden már ő alszik az ágyban, ahol most még én írok Blogot.
Csak egy bökkenő van. Leghamarabb október közepén költözhetünk be. Hm. Már intézve van, barátok segítenek, de egy teljes hónapig dobozból fogunk élni.
Úgyhogy nagy keresgélés volt, interneten is, meg aztán fizikailag is. Néztünk lakásokat együtt, külön, nagy gondolkodás volt, hova is költözzunk. És közben jött az ötlet, hogy ha lakótársat keresnénk, fejenként kevesebb összegért szebb és nagyobb helyen élhetnénk. Szóval már két hálószobás lakások után (is) kutatva jutottunk el ehhez a kis lakáshoz, amihez kis kert is van, és tündéri az egész, főleg a konyha-étkező, amilyenünk még soha, de soha nem volt. De még ez sem minden, van egy hátsó (teljesen sajátnak mondható) udvar/kert.
Miután mindannyian megnéztük, úgy döntöttünk, aláírjuk a szerződést. Kaptunk nyomtatványt meg cetliket, fizettünk is már, és a fényképeinket is lefénymásolták.
Sajnos nagy verseny volt ez meg egy másik lakás között. Babus egyik munkatársa tudott volna kiadó helyet, a saját régi lakásába mehettünk volna. Rettentő sok munka lett volna vele, festéstől és favágástól kezdve, aminek a végén kis földi Paradicsom vált volna belőle. De sajnos olyan messze van, hogy már vonattal kellene járni, és bizony azok ritkábban és nem olyan későig járnak, mint ami nekem még beférne. Úgyhogy kicsit fájó szívvel, de le kellett mondanunk róla, pedig a környék olyan volt, hogy jobbat kívánni sem.
Szóval költözünk, mégpedig a hétvégén, sikerült a vasárnapot kivenni. Hisz letelik a két hónap, amit a főbérlő adott. Kedden már ő alszik az ágyban, ahol most még én írok Blogot.
Csak egy bökkenő van. Leghamarabb október közepén költözhetünk be. Hm. Már intézve van, barátok segítenek, de egy teljes hónapig dobozból fogunk élni.
Magyarok!? Miazhogy!
Sokszor jönnek a kocsmába jókedvű emberek, és néhányról hamar kiderül, hogy magyarok.
Vagy egymás között beszélgetnek, vagy van úgy, hogy meghallom az akcentusból.
Így volt ez a múltkor is, amikor két asztalnyi társaság kért inni tőlem. Mikor megtudták, hogy egy nyelvet beszélünk, örültek, hogy így kicsit könnyebb lesz, aztán jöttek a Miótavagyittkinn, és Hogytetszik kérdések. Aztán mikor megmondtam, honnan jöttem, akkorát nevettek, hogy még!
- Ajkai vagy!? Mi is!
Kiderült, ismerik az egész családomat, mikor mondtam, hogy Anyukám az órás a Hélioszban. Mondták, hogy majd megmondják neki otthon, hogy látták a fiát kint Londonban, az első kocsmában, ahova betértek. Mondtam, hogy akkor szépen ki lesznek szolgálva, csak ne mondjanak rólam rosszat, mer kikapok, ha egyszer hazajutok. ( Persze nem. )
Meg azt is mondtam, hogy pont egy hónappal előttük ült itt Ő is, talán ugyanannál az asztalnál.
Ígérték, hogy még egyszer visszajönnek, akkor enni is. Úgy is lett, persze fisencsipszet ettek. Búcsúzóul még jól kezetfogtunk, remélem, jól emlékszem, Eczli úrnak hívták az urat ( vagy Etzli? ), nem tudom, Anyu, neked ismerős a név? De majd úgyis odaszólnak, nemigaz?
Hát, azt hiszem, erre mondják, hogy kicsi a Világ.
A fenébe is! Legközelebb Amerikába megyek... :-)
Vagy egymás között beszélgetnek, vagy van úgy, hogy meghallom az akcentusból.
Így volt ez a múltkor is, amikor két asztalnyi társaság kért inni tőlem. Mikor megtudták, hogy egy nyelvet beszélünk, örültek, hogy így kicsit könnyebb lesz, aztán jöttek a Miótavagyittkinn, és Hogytetszik kérdések. Aztán mikor megmondtam, honnan jöttem, akkorát nevettek, hogy még!
- Ajkai vagy!? Mi is!
Kiderült, ismerik az egész családomat, mikor mondtam, hogy Anyukám az órás a Hélioszban. Mondták, hogy majd megmondják neki otthon, hogy látták a fiát kint Londonban, az első kocsmában, ahova betértek. Mondtam, hogy akkor szépen ki lesznek szolgálva, csak ne mondjanak rólam rosszat, mer kikapok, ha egyszer hazajutok. ( Persze nem. )
Meg azt is mondtam, hogy pont egy hónappal előttük ült itt Ő is, talán ugyanannál az asztalnál.
Ígérték, hogy még egyszer visszajönnek, akkor enni is. Úgy is lett, persze fisencsipszet ettek. Búcsúzóul még jól kezetfogtunk, remélem, jól emlékszem, Eczli úrnak hívták az urat ( vagy Etzli? ), nem tudom, Anyu, neked ismerős a név? De majd úgyis odaszólnak, nemigaz?
Hát, azt hiszem, erre mondják, hogy kicsi a Világ.
A fenébe is! Legközelebb Amerikába megyek... :-)
/7af6236037939465442379922766fa82c6418ac8_354_255.jpg){kind=link}
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)