Először voltaképpen hallani sem akartam olyanról, hogy munka. Jó volt, hogy bármikor mehetek - és megyek is - Babus elé 4re a műhelyhez, és hozhatom haza.
Aztán ráálltam. Küldtem, aztán vittem életrajzot személyesen is színházakhoz, mondván, hogy zene meg kultúra meg hangmesterség. Aztán internet böngészés naphosszat, aztán stúdiók jöttek szépszámmal. Azután regisztrálás ilyen-olyan oldalakon, ahol sok állás van, mégsem kell fizetni, legalábbis egyelőre. Adatlapok, adatlapok, adatlapok, úgyhogy néhol már csak három gombnyomással kell jelentkezni. Sok pályázás, egy interjú, és közben végre valahára megtaláltam álmaim foglalkozását. Nem állását, hanem foglalkozását, vagyis már tudom, mit szeretnék csinálni, ha bármit lehetne. Mint régen az a zenebohóc dolog. De az már régen volt. És hát sajnos általában kisfilmekhez keresnek embert, aminek nem csak a mérete kicsi, de a költségvetése is. Így van, hogy ha már eleget dolgoztál be ingyen és neved van, akkor lehet elkezdeni pénzben gondolkozni. De ez kicsit sok idő. Így harmincon ( vagy inkább huszonkettőn ) túl.
Aztán voltak kitöltős jelentkezési lapok, jobbnál jobb állásokhoz, néha hihetetlen pénzekért. De vagy csak lejártak a határidők minden jelzés nélkül, vagy még várok. De csak úgy nem szabad itt várakozni, kell még másik ötlet is.
Úgyhogy jöhetnek a jobb hotelok, abban legalább tapasztalt vagyok, ráadásul az életrajzaim, sok kiírás felhasználása után, olyan profinak tűnnek, hogy csodálkozom, hogyhogy nem kapkodnak utánam, mint a levegő után.
Megyek is vissza a keresésemhez, már így is sok időt Blogoltam, de már piszokul hiányzott, meg van egy rakat képünk, amit Babus ( akinek, mint tudjuk, tegnap volt a névnapja, ) szorgalmasan pakolgat a Blogra, én meg csak sasolom néha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése