Korábban érkeztem a címre, ahova hangolni hívtak. Nem sokkal, csak másfél órával. Vonattal is kellett mennem, majd olyan busszal, ami óránként jár (ez az eddigi 40 perces rekordot megdöntötte).
A táj olyan gyönyörű zöld és szemet gyönyörködtetően dombos volt, így nem bántam, hogy szemerkélt az eső. Sétáltam, majd láttam, hogy az erdő és a mezők folytatódnak a házak mögött.
Pici ösvény vezetett egy játszótérhez, ami mellett elhaladva az erdőbe jutottam. A madarak annyira hangosak voltak, hogy eszembe sem jutott félni.
Már egy jópár perce sétáltam, mikor ritkult az erdő s mögötte hatalmas mező tűnt fel.
A táska húzta a vállam, nem kiránduláshoz való, de még így is felpislogtam az égre, hogy megköszönjem, hogy ezen a világon vagyok.
Már 20 perce a mezőn sétáltam, mikor észrevettem, hogy jobbra tehenek, és sokkal előttem pedig szintén valami állatkák legelésznek. Előrementem inkább egy apró híd felé. Lovak voltak azok, kis csikókkal. Ahogy észrevettek megugrottak, és elszaladtak. Gyönyörű volt.
Az eső egyre jobban rákezdett, hát kinyitottam az ernyőt és visszafelé vettem az irányt. Később, ahogy nézelődtem mindenfelé, észrevettem, hogy két ló jön mögöttem.
Akkor valamiért megijedtem.
Kicsit szaporáztram lépteimet, és sokszor hátrafordultam, merre mennek a lovak. Azok legnagyobb meglepetésemre felém tartottak, de már ügető tempóban. Elkezdtem futni, de még nagyon meszze volt az erdő, a lovak meg egyre közeledtek. Szaladtam, sőt úgy rohantam, ahogy csak a lábam bírta, de a lovak és köztem a távolság egyre csökkent. Már hátra sem mertem nézni, mert gondoltam, csak a lendületemből vesz el.
Mikor úgy éreztem, biztonságban leszek, hátrafordultam. A lovak már nem követtek. Mozdulatlanul figyeltek. Néztük egymást egy pár percig. Ők a tisztáson, én az erdőben egy kis kapu mögé bújva.
...
A szívem zaklatott dobogásán kívül semmire sem tudtam figyelni, mikor a férfi ajtót nyitott. Köszönt, nézett rám, meg az égre, de nem szólt többet. Ekkorra már csak csepegett az eső.
Amint beléptem az ajtón észrevettem mit furcsált az ember. A cipőm csupa sár, a nadrágom meg térdig vizes. A férfi nem kérdezett semmit. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mondok valamit magyarázatképpen, de úgysem ment volna. Így szó nélkül levettem a cipőm, bementem a szobába, szétszedtem a pianínót, és miközben hangoltam, azon gondolkodtam, tudom-e hogy van az angolul: üldözni.
/babus
képzeld,ilyen már nekem is volt, hogy megijedtem a lovaktól, ráadásul pont a gyerekekkel voltam(még gyereksintér koromban). mindketten elkezdtek sírni, én meg képtelen voltam megnyugtatni őket, mert jómagam is tartok a nagytestű állatoktól, szóval szedtük a lábainkat-ők a kicsi lábaikat- mire elértük az életmentő kaput, huhhhh....
VálaszTörlés