Magát a helyettesítést a zenesuliban nagyon nem szeretem, és ha tehetem hadakozom, ahogy lehet, csak ne nekem kelljen más helyett zongorát tanítani. Két esetben vállalom el szívesen. Ha egyéni oktatás van (tehát nem csoportos, de ez ritka), vagy ha valamelyik kedves magyar kolléga szorul segítségre.
Így esett, hogy Norbi csoportját próbáltam letanítani, mikor egy kisfiú érkezett élete első zongoraórájára.
Megmutattam neki mindent, amit elsőre érdemes (az ablakból kukucskáló szülők épp a recepcióssal veszekedtem emiatt, hiszen már több, mint 5 perce csak azzal a kisfiúval foglalkoztam, s ez azért nem járja!), s miután túl sok időt töltöttem el vele, így cserélniük kellett egy másik lurkóval, aki épp egy kábel nélküli digitális zongoránál ült. Várnunk kellett, míg valaki segít megoldani ezt a kérdést, de az óra egy percre sem állhat meg emiatt (arról nem is szólva, hogy a szülők, csak fej nélkül eresztettek volna vissza, ha még el is hagyom a termet).
Nem tehettem mást, az új fiúkát kellett a 'néma zongorához' ültetnem. Kértem, csak billegessen az ujjacskáival, ahogy mutattam, és próbálja meg eljátszani az első két gyakorlatot.
Telt az óra a szokásos túlkiabálós, szem meresztős módszeremmel (aminek segítségével tudom megállapítani, hogy mi lófüttyöt játszanak, mert semmit nem hallani ki a hangzavarból), mikor érzem, hogy valaki húzgálja a ruhámat.
'Excuise me, excuise me'- artikulálja a kis újonc - 'I can't play like this'.
'What's wrong?'- kérdem, mintha nem szégyellném már így is magam, most meg még a hülyét is játszom.
'What about the music?'
Hát majdnem elbőgtem magam, olyan édes volt, ahogy a legtermészetesebb és legcsodásabb dologtól megfosztva az első óráján ráeszmélt e szaros zeneoktatási rendszer és a muzsika lényegére.
hát ez tényleg csuda édes!
VálaszTörlésM.Timi